Ma sem tudtam aludni, csak forgolódtam. Nem meglepő, hiszen mostanában nehézséget okoz az ha aludnom kell. Hol ki takartam magam, hol nyakig vissza, a végén pedig már a párnába ordítottam. Sosem szerettem ezeket az estéket.. nem csak a szenvedésem miatt, hanem mert elkezdtem agyalni, dramatizálni, aggódni. Miért? Miért kell megint kínoznom magam..

Rá gondoltam. A nőre, akivel már napok óta álmodok, aki megvet és gyűlöl engem. - ez kölcsönös - Aztán a barátomra akit a világon mindennél jobban szeretek. Végül bevillantak a képek. A képek, amiket akkor lestem meg a barátom telefonjában amikor elment fürdeni. A telefon az asztalon volt, mint egy nyitott könyv amit a kezembe vettem. Sebesen tekertem levele a messenger-ben amikor megláttam a nevét. Majd az üzeneteket kezdtem el olvasni amiket egymással folytattak még januárban és azelőtt, aztán megláttam azokat a smárolós képeket amitől felfordult a gyomrom. Persze sosem titkolózott előttem, volt hogy megengedte hogy megnézzem a mobilját, pedig én nem vártam el soha tőle. Nem néztem bele. Tiszteletben tartottam a magánszféráját. Bízok benne, de most nem bírtam ki..

Vicces. Mármint vicces hogy mennyire buta és gyerekes vagyok még valójában, amikor próbálok felnőtt lenni. Hiszen ez a nő beteg, és semmit sem jelentett neki, mégis teljesen megfertőzte az agyamat. Hiszen együtt sem voltunk még akkor. Hiszen utálja.. Utálja. Hallottam hogy a barátom befejezte a zuhanyt, én pedig elmerültem a képek és videók tömkelegében. Minél többet akartam tudni és látni, bár magam sem tudom miért, hiszen ez már a múlt. Letettem a telefont, elég volt. Mérges voltam magamra. A drágám közben mellém ült, rám nézett és megkérdezte mi a baj. Rá mosolyogtam és azt mondtam semmi, szeretem és boldog vagyok hogy itt lehetek vele. Annyi mindent tett már értem ez alatt a röpke fél év alatt. Hivatalosan persze három hónap lesz vasárnap. Elhozott a nyaralójukba, mi pedig az erkélyen cigiztünk. Sötétedett a Dunát megvilágították a fények. Gyönyörű volt ahogy fodrozódó víz össze mosódott a lámpák fényeivel. Ahogy az erdő végig húzódott a parttól nem messze, a híd megvilágítása. A kilátás csodálása mellett, érzékeltették velem azt is hogy fontos vagyok. - Szeretlek;jó veled;ölelések;csókok; összebújások.. - Mégis csak ez az egy dolgot kattogott a fejemben. Annyira kevésnek éreztem magam. Nem értettem miért vagyok mostanában ilyen szomorú, elveszett. Miért érzem magam elcseszettnek, szerencsétlennek mikor boldognak kéne lennem. Én és az önértékelési problémáim, szoros cimborák vagyunk amióta átestem egy-két dolgon, de ezt nem most szeretném megosztani a blogon.

Úgy érzem holnaptól egy új feladat vár rám, amellett hogy fogorvoshoz kell mennem. Nem foglalkozok ezzel a nővel, amúgy sem normális és egy könnyű vérű filléres.. Nem fogom tönkre tenni a boldogságomat, most hogy végre megkaptam azt amire vágyok, amiért annyit szenvedtem, amire annyit vártam. Nem, nem fogom elcseszni.